Magyarfülpös - Református templom

Tartalomjegyzék

1. Tallózás Magyarfülpös múltjában (2.)
2. Tallózás Magyarfülpös múltjában (1.)

Tallózás Magyarfülpös múltjában (2.) 2011 június - Szatmári László Feltöltötte: Zsigmond Pál

1502-ben Magyar- és Szászfülpös egészbirtokok a Harinai Farkas család tulajdona, november 25-én a kolozsmonostori konvent elõtt egyik részrõl Harinai Farkas János, másik részrõl a nõvérét, néhai Farkas Tamás leányát, Margitot feleségül vevõ Bikali Bikly János a jegyzõkönyvben részletezett birtokok, továbbá arany- és ezüstmarhák, ruhák, házi felszerelési és díszítési tárgyak, lovak, nyájak és szolgáik, a Farkas Tamástól a fiatal házaspárra végrendeletileg hagyott radnai arany- és ezüstbánya közös használatát illetõen lépnek szövetségre és egyezségre (confederationem et compositionem) egymással. „Ha a házastársak nem kívánnának együtt élni – szögezik le a megállapodásban –, külön mehetnek ugyan lakni, de a vagyon szétválasztása nélkül. Azt a familiárist, aki a felek között ellentétet szítna, eltávolítják a birtokokról, melyeknek jövedelmét közös akarattal kijelölendõ, a feleknek egyaránt számadással tartozó egyetlen familiáris szedi be és kezeli. Egyik fél magtalan halála esetén a másik fél örököl mindent. Az egyezség megszegõje hatalmaskodás miatti bajvesztésen maradjon” (A kolozsmonostori Konvent 221–222). Három esztendõ múltán, 1505. augusztus 23-án, Tordán tartott közgyûlés (generalis congregatio) alkalmával a korábbi megállapodásuk nyomán támadt pereskedésükben egyeztek ki egymással a szerzõdõ felek (A kolozsmonostori Konvent 254–255). A néhai Farkas Tamás lánya, Margit, Bikali Bikly János felesége az apai javakból neki járó leánynegyed fejében megelégszik Szászfülpös, Tancs, Szentandrás és Újfalu Kolozs vármegyei egészbirtokokkal, azzal a kikötéssel, ha Bikly vagy felesége magtalanul halna el, a nekik most átengedett birtokok visszaszálljanak Farkas Jánosra és utódaira. A megegyezés értelmében Bikly biztosításként birtokában tartja Farkas János Magyarfülpös nevû egészbirtokát, amíg ez eleget nem tesz a fogott bírák végzéseinek. Jó ráérzéssel feltételezte 1859-ben Nagy Iván a Magyarország családai címû, a családkutatók számára ma is alapvetõ forrásmûvében, hogy a Bikly család e házasság útján jutott Szászfülpöshöz (Nagy I. 1859. 53–56.) – és a Bikly család utóbb Harinnai Biklynek írta magát.

Az oklevelekben 1626-tól feltûnõ Farna Mihály, Gyalu vára udvarbírája és várnagya (provisori et castellano castri) feltehetõen azonos az 1535-ben említett Magy[ar]phylpes-i Farna Mihály királyi udvari emberrel, s rokon lehet azokkal a Farnákkal, akik 1552. április 15-én Harinai Farkast tiltják Magyarfülpös elidegenítésétõl (A kolozsmonostori Konvent 738).

A Harinai Farkas család részt vett a Báthory István elleni szervezkedésben. Erdély fejedelmi trónjáért a késõbbi lengyel királlyal rivalizáló Bekes Gáspár oldalára álltak, annál is inkább, mert rokonsági viszonyban álltak, Bekes 1567. november 30-án Harinai Farkas leányát, Annát (mh. 1573) vette feleségül. Bár 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyûlés egyhangúlag választotta fejedelemmé Báthory Istvánt, Bekes trónkövetelõként lépett fel, és császári támogatással harcba szállt az új erdélyi fejedelemmel, de Kerelõszentpálon csatát vesztett (1575. július 10.) és jogfosztottan menekülnie kellett. Harinai Farkas János (mh. 1589 e.) sógora, Bekes Gáspár oldalán részt vett a Báthory István elleni támadásban, a kerelõszentpáli csata után fogságba esett. Késõbb testvérével, Miklóssal együtt kegyelmet kaptak, de birtokaik a kincstárra szálltak, visszaszerzésükért egész életükben hiába harcoltak. Így még 1585-ben is tiltakozik Harinai Farkas Miklós, testvére, János nevében is birtokaik eladományozása miatt, tiltja „Calna-i Bornemizza Jánost és Györgyöt, Ebesffalwa-i Apaffy Miklóst, Horwath Kozmát, Abosffalwa-i Radwanczy Mártont (egregii), Lona-i Kendy Sándort és Ruzka-i Dobo Ferenc feleségét: Kereczeni Juditot (magnifici)” Kolozs, Belsõ-Szolnok, Doboka, Torda, Küküllõ vármegyei jószágaik megszerzésétõl, Báthory István lengyel királyt és Báthory Zsigmond erdélyi vajdát eladományozásuktól, a hiteleshelyeket pedig ez ügyre vonatkozó oklevelek kiállításától (Az erdélyi káptalan 1559). Báthory Zsigmond 1585. március 17-én élete végéig Kendi Sándornak enged át árenda fizetése nélkül több Belsõ-Szolnok, Doboka és Küküllõ vármegyei birtokokon lévõ részjószágok tizedeit, Philpes-en pedig a tized felét (Az erdélyi fejedelmek 191–192). 1589-ben Magyarfülpösön Radvanczi Márton ítélõmester és Kendi Sándor birtokos, különbözõ szomszédos birtokbeiktatások alkalmával az õk jobbágyai jelennek meg tanúkként (Az erdélyi káptalan 232–235). Radvanczi Márton ítélõmestert „fejedelmi elõdeinek, majd neki fõként tisztségében teljesített szolgálataiért” Báthory Zsigmond 1589. március 18-án megerõsíti tulajdonában, férfiutódainak, azok hiányában pedig leányainak, illetve örököseiknek új adományként örökjogon adja haszonvételeikkel, tartozékaikkal és a bennük levõ királyi joggal együtt Magyarfülpös birtok felét és az ottani nemesi udvarházat, amelyeket elnyerésük óta békésen birtokol (Az erdélyi fejedelmek 274).

Magyarfülpösnek 1332-ben plébániatemploma van, papja, Pál (sacerdos de Philpus, Maiori Philpus) ebben az évben a pápai tizedjegyzék szerint 20 régi banálist, majd 15 dénárt fizet, 1333-ban 3 régi és 15 kicsi banálist, 1334-ben 5 régi banálist és dénárt, majd 1 garast és 1 régi banálist, 1335-ben 10 dénárt (Léstyán F. 2000. I. 165).

A falu egyik fele – az újabb rész – az országút hosszában; a másik – a régebbi – az országúttól északra, benn a szõlõhegyek alatt fekszik. „Régente a falu közepén állott a templom – írja Zilinczki Pál lelkipásztor az 1891-es református Névkönyvben –, az úgynevezett Kórodvár alatt feküdvén a falu, de már régi idõtõl fogva, s fõleg az 1850-es években, a mezõségi országos út megnyitásával, inkább az út közelébe húzódnak a lakók, s így mind távolabb esnek a templomtól” (Zilinczki P. 1891. 43). A mai templomot, gótikus elemei alapján a 15. századra teszi a szakirodalom, egy korábbi templomra épülhetett, annak alapfalait örökölhette. Csúcsíves elemeibõl megmaradtak a 6,5x10 m alapterületû hajó és a nyolcszög három oldalával záruló szentély támpillérei, a diadalív, a hajó déli ajtajának kõkerete, a hosszszentély északi oldalába illesztett, mûvészi faragású, gótikus és reneszánsz keretelésû szentségfülke (Balogh J. 1943. 267). Ablakai eredetileg mérmûvesek voltak; a jobb világítás érdekében 1879-ben szélesítették az ablakokat, kõbõl faragott kereteit, kõrácsait eltávolították. A szentélyhez az északi oldalon kapcsolódó sekrestyét és a szentély boltozatát szintén ekkor bontották le. Legfõbb kincse a templomnak a 17. századból származó, változatos és ízléses motívumokat tartalmazó, díszes mennyezetfestménye volt, mely 1913-ig a csúcsíves kis templom hajóját díszítette.

A kazettás mennyezet 1898-ban keltette fel Deák Lajos Maros-Torda megyei tanfelügyelõ figyelmét, aki gondoskodott a minták lerajzolásáról, s a felvételezést eljuttatta az Erdélyi Múzeum Régiségtárának. Kelemen Lajos az Erdélyi Múzeum, majd az Erdély hasábjain ismerteti a felfedezést, a Lyka Károly szerkesztésében, Budapesten megjelenõ Mûvészetben is jelzi a téma fontosságát, a jelentõs emlék alapos feldolgozására azonban csupán 1944-ben került sor, a magyarfülpösi református templom mennyezetfestményeirõl írt tanulmányt szintén Kelemen Lajosnak köszönhetjük (Kelemen L. 1898. 612–614., Kelemen L. 1899 50–59., Kelemen L. 1907. 4. 274., Kelemen L. 1944. 119–125).

A mennyezetfestmények a templom hajóját hosszában 9, szélességében 6, összesen 54 négyszögtáblán díszítették. „Csupán a nyugati sor 6 négyszögén van egyszerû pikkelydísz, s a mennyezet közepén 2 feliratos tábla – írja Kelemen Lajos.– A többi rendkívül változatos. Festõjük a 46 négyszögön legalább negyvenféle mintát használ, melyekben igen sok a magyar motívum s éppen ez az egészben a túlnyomó. Közülük némelyik meglepõen szép. Van ott mindenféle beosztású négyszög. Van átlós, középvonalas, hullámos; némelyik négyszögben a festõ a virágot magyarosan cserépbe ülteti, másikban a szép virágdíszítményt kar nyújtja elõ, s van olyan is, amely kehelybõl nõ ki. Virágai közül gyakori a szegfû, tulipán és rózsa. Kacsokat és indákat is bõven találunk. Uralkodó szín a piros és zöld; elég sûrûn fordul elõ azonban a kék és sárga is. Általában nem a színezés szépsége adja meg a mennyezet értékét, mert éppen ez sikerült a leggyengébben, hanem a minták teszik az egészet változatossá és becsessé. Ezekben egyszerû festõjük roppant leleményes.”

A mennyezet 1642 novemberében készült, midõn a templomot kiigazították. Ezt a két középsõ tábla mondja meg, melyek közül az elsõ szélén ott van a pap neve: MINISTER ECOLESIE VALENTINVS. A kazetták feliratainak tanúsága szerint a templomot megromlott állapotából Isten jóságából Gáspár Miklós javíttatta ki 1642. november havában, I. Rákóczi György fejedelem és felesége, Lórántffy Zsuzsanna segítségével, midõn ezek s fiaik: II. Rákóczi György és Zsigmond uralkodtak (így!) Erdélyben. A felirat a mennyezetfestõ mester nevével végzõdik, így bizonyosak lehetünk, hogy e festmények alkotója Johannes Mensarius, azaz János asztalos.

(I. tábla)

MINISTER ECOLESIE VALENTINVS / In NOmine / SACro SAnctae in DiviDuae Trinita- / tis Anno a paratuVirginis M:[illesimo] SEX:[centesimo] / 42 in Mense novemB[ri] ex pristina de- / solacione cum omni[bus] ex ruinis DEI boni[ta]te restau: / Ratum / Per Gene[rosum] dom[inum] Nikol[aum] Caspar Templum [hoc]

(II. tábla)

AUXilio PRIMOGENITI SUBSID[i]O EXTE: / nSO Illustris[si]morum domini domini GEorGii / RakoCzi, Dei Gratia prinCIPIS Tran- / silvaniae etc. … ET dominae dominae / Susannae Lorantffi principissae / Cum iidem duoBUS Filiis GeorGio et ju- / niore SIGIsmundo Rakoczi foeliciter re- / Gnarent. / Omnis quis invocaverit nomen domini salvus erit / Joel cap. 2. / JOHANNES MENSARETJS / 1642

A jó ízlésû, biztos kezû mesterrõl azonban nevén kívül semmit sem tudunk, Kelemen Lajos feltételezi, hogy János asztalos a Magyarfülpöshöz legközelebb esõ magyar céhes város, Marosvásárhely asztalosmesterei között szerepelhetett. A kazettás mennyezet az 1913. májusi nagy tornádónak lett áldozata, az épen maradt táblákat eladták a budapesti Iparmûvészeti Múzeumnak, a templomnak a 17. századi asztalos festõdíszítményekbõl a János asztalos jó ízlésére s ügyességére valló nyugati karzat feljárója deszkaoldalának szép hullámos tulipándísze, s feltehetõen a déli ajtószárny hátára festett magyar ruhás alak. A ruházat színei megegyeznek a mennyezet uralkodó színeivel, s mert ekkorra utal a ruházat jellege is, Kelemen Lajos feltételezi, hogy ezt is 1642-ben festették, s az is elképzelhetõ, hogy a kép Gáspár Miklóst vagy akár magát a mennyezetfestõ asztalost ábrázolja (Kelemen L. 1899b 253–254). A magyar ruhás férfialak rövid leírását Kelemen Lajos adja: „Háromnegyed profilban jobbra áll, s nincs egy méter magas. Lekopott fejének csak körvonalai ismerhetõk meg, de hátraomló, hosszú, barna haja épen maradt s a lapockákig ér le. Még épebb a ruházat; csak a színek halványodtak. A dolmány hosszú, gallértalan, szennyes-zöld színû és testhez álló. Lefelé szûkülõ ujjai a kézcsuklókig érnek. Világos piros öv szorítja a derekhez, s az övön felül a nyakig 12 gomb zárja a mellen össze, míg azon alól gombok nincsenek. Világos piros a szûk magyar nadrág is, mely a kissé vékony lábszárakra szorul reá, a térden jóval alól érõ csizmák pedig sárgák. Száraik tetejét elõl egy-egy gomb díszíti, s a kérgen alól hegyes, csillagos sarkantyú áll hátrafelé róluk. Az övrõl áttört munkájú kardkötõk nyúlnak le a széles, hajlott kard díszítményes tokjához. A markolat hajló, a keresztvas az éles oldalon csaknem a markolat fejéig nyúlik be, foka felé pedig szinte derékszög alatt áll keresztbe a pengével. Az alak fél kezével bal csípõje táján egyik kardkötõt érinti, míg jobbját mereven elõre nyújtja, s benne valami csokorfélét markol”.

A tudós Kelemen Lajos ismerteti Magyarfülpös 17. századi egyházi viszonyait is a mennyezetfestményeket tárgyaló dolgozatában, innen tudjuk, hogy a településen még 1610. március 4-én Torda vármegye 1607–1662. évi jegyzõkönyvében Lucass presbyter, 1615-ban Lucas alias Racz presbyter de Magiar Fülpes, 1619-ben pedig honorabilis Lucas Racz de Magiar Phulpes pastor chatolicus nevével és címével találkozunk. Ez a katolikus pap 1622-ben is szerepel itt, s 1628. június 21-én már Rácz Lukács katolikus pap fia tiltakozik az atyai örökségrésze ügyében. (Ezt a Rácz Mihályt ugyancsak a Torda megyei jegyzõkönyvek 1648-ban mint a gelencei iskola rektorát, 1649-ben mint nagykászoni rektort említik.) Mindebbõl kiviláglik, hogy Magyarfülpösön a 17. század elsõ felében még Rácz Lukács mint római katolikus, nõs pap teljesített szolgálatot, s a falu késõgótikus temploma feltehetõen csak az õ halála után kerülhetett a református fejedelmek ideje alatt megerõsödött magyarfülpösi reformátusok birtokába.

Keserûi Dajka János református püspökrõl 1633. évi temetésekor dicséretként említik, hogy egyházközséget szerzett vissza az adversariusoktól, vagyis a más vallásúaktól. Ezek közé tartozhatott a magyarfülpösi is, ahol a katolikus pap-utánpótlás nehézségei miatt már elõbb nõs papra szorultak, s utána még az se jutott. A leromlott templom megújításának anyagi terheit sem tudták a pap nélkül maradt, megfogyatkozott magyarfülpösi katolikusok magukra vállalni, s Keserûi Dajka Ferenc valószínûleg ezt a helyzetet használta fel, s beolvasztotta a maga egyházába a gazdátlan maradt, meggyengült magyarfülpösi gyülekezetet, amelyet aztán megszervezésében, mint láttuk, a református fejedelem és családja bõkezûen támogatott.

A templomjavíttató és mennyezetfestetõ patrónusról, Felfalusi Gáspár Miklósról sem tudunk sokat. Módosabb és elég jó családi összeköttetésû Torda megyei nemesember volt, s Kelemen Lajos feltételezi, hogy annak a Felfalusi Gáspár Miklósnak lehetett a fia, aki 1597. szeptember 15-én mint a vécsi vár porkolábja egy adóslevélben tanúként szerepel. Családjából Gáspár Boldizsár 1607-ben Rákóczi Zsigmond fejedelemtõl a Kolozs megyei Köbölkúton egy kúriát kapott adományul, Gáspár János pedig szintén 1607-ben Torda megye felsõ járásának két országgyûlésen is követe. A mennyezetfestetõ patrónusról mindössze annyi maradt fenn, hogy ellene és felesége, Oroszfájai Mikó Zsuzsa ellen 1641-ben a közeli Abafáján lakott Brenhidai Huszár Mátyás és Péter, I. Rákóczi György kedvelt fõemberei pert folytattak, s 1648-ban egy másik per anyagában már néhainak említik. Lánya természetes gyámjaként magyarfülpösi jószágát özvegye használta, aki 1684-ben, 84 éves korában halt meg, s a magyarfülpösi templomba temették.

A pap nélküli gyülekezet tehát a református egyház kebelébe került, az Ózdi Fõesperesség magyar egyházközségeibõl 1641-ben alakult Görgényi Református Egyházmegyébe. Az egyházmegye vizitációs és parciális zsinati jegyzõkönyvei 1722-tõl kezdve maradtak ránk (a Görgényi Református Egyházmegye levéltára, Szászrégen. Protocollumok), mindenik eklézsiában feljegyezték a lelkipásztori és mesteri díjlevelet: a gyülekezet tagjaitól évente járó fizetést, valamint a patrónusoktól származó bért, de olvashatunk itt az egyházi földekre vonatkozó adatokat is. Az 1722-es összeírás Enyedi István magyarpéterlaki lelkipásztor esperessége alatt készült. (Az esperesrõl csupán annyit tudunk, hogy 1680 körül írta alá a kolozsvári kollégium törvényeit, 1709 és 1729 között volt esperes.)

Az 1722-es összeírás (Proventus ministrorum et rectororum, aliarumque rerum ecclesiasticarum consignationes) a magyarfülpösi eklézsiáról az alábbiakat jegyzi fel: „Proventus pastoris: Minden gazdaembertõl búza gel. 3, zab gel. [gelima = kalangya] 1, két öreg köböl búzavetés. Edgy-edgy veder must, akinek csak két veder vagyon is, megadgya. Akinek mustya. nincsen, dr. 8 [denarius = dénár] tartozik, garaspénz dr. 10. kaszálni való füvet adnak, azt lekaszállyák, feltakarják, be is hordgyák. Mind ökrös, mind ökretlen emberek edgy-edgy szekér fát, mellynek administráltatásában azt a modalitast kell tartani, amellyet a beresztelki proventusban megjedzettünk. A vetést felarattyák, behordgyák. Kereszteléstõl edgy tyúk s kenyér. Copulatiotól és halotti praedicatiotól, amint a ministerrel alkhatik.

Proventus rectoris: Minden pár ember egy kalongya búza, fél kalongya zab, fél szekér fa, nyolc véka búzavetés, mellyet az ekklézsia felaratni tartozik. Ha pedig nem tetszik az ekklézsiának aratni, minden pár embertõl egy poltra aratásra. Temetéstõl, mikor praedicatio nem lészen, négy poltra. Két darab szénafû, mellyet a mester maga kaszál. Ha takarodót harangoz, minden pár embertõl egy kenyér. Ha kinek zabja nem terem, dr. 4.”

Látjuk, az összeírás közel sem teljes, hiányzik az ingatlanok és ingóságok jegyzéke, csupán a lelkész és mester fizetése van feljegyezve. Feltehetõen az egyházmegye újonnan megválasztott esperese, Vajna Miklós gernyeszegi lelkipásztor 1737-ben ezért tartotta szükségesnek egy új felmérés elkészítését, amelyben a gyülekezet ingó és ingatlan javait is felsorolta. Az összeírást az ordinaria canonica visitatio keretei között ejtette meg, a lelkészi és mesteri díjleveleket már nem rögzítette (azok már ott voltak az egyházmegye protocollumában), csupán az ingatlanokat és ingóságokat leltározta fel alaposan, s ezen túl megpróbált utánajárni, hogy az egyházközség tõkepénzét kinek adták ki kamatra. (Vajna Miklós elõtanulmányait a nagyenyedi kollégiumban végezte 1715-tõl, 1723-tól a franekeri egyetemen tanult, hazatérve a Teleki család gernyeszegi udvari papja lett, majd 1729-tõl gernyeszegi lelkipásztor, 1729–1737 között görgényi esperes, 1738-ban hunyt el (Szabó M.–Szögi L. 1998. 485).

Az 1737-es vizitációs jegyzõkönyvben az alábbiakat olvashatjuk a magyarfülpösi gyülekezet életérõl, javairól (a Görgényi Egyházmegye 18. századi összeírásait Õsz Sándor Elõd dolgozta fel A vizitáció intézménye az Erdélyi Református Egyházban a 16–18. században címû doktori disszertációjához való elõtanulmányában):

„Die 1^ma Februarii estvére érkezvén M[agyar]Fülpösre kezdettünk ott a Visitatiohoz, s folytattuk e Szent Visitatio dolgát. Lelki tanítója ez ecclesianak tiszteletes tudós Bányai Sámuel uram, scholamester Bartha István, ecclesia curatora Bartha Bálint, szentedgyházfiak 1. Kecsedi János, 2. Antal János. A megeskütt s examinált személlyek: 1. Fodor Miklós, 2. Barta Bálint, 3. Somodi István, 4. Balog Márton, 5. Antal János, 6. Szász Mihály, 7. Székely Pál. Mindnyájan ezen személlyek a tiszteletes parochusnak eõkegyelmének szent tisztinek s hivatallyának hûséggel és szorgalmatossággal való követésérõl magának és házanépének tisztességes és törvényes magok viselésérõl jeles dicséretet, szép tanúbizonyságot tésznek. Az mesterrõl és házáról tisztességesen szólnak s emlékeznek.

Az ecclesia a tiszteletes parochust õkegyelmét marasztotta a mesterrel edgyütt, a tiszteletes parochus ígéretet nem tött a megmaradás iránt, de a mester megmaradott.

Az ecclesianak templomhoz való edényi: 1. Edgy kívül-belõl aranyas, lábas ezüstpohárocska. 2. Edgy ón sútús, másfél ejtelesnyi palack. 3. Edgy ejteles, fedeles ónkanna. 4. Óntángyér, kettõ. 5. Edgy keresztelõ ónpohár. 6. Edgy szkófiummal csipkés formára körülvarrott patyolatkeszkenõ, lyuk vagyon rajta. 7. Edgy tüdõszin selyemmel, szkófiummal varrott patyolat keszkenõ. 8. Edgy kék selyemmel, jártatással varrott patyolat keszkenõ. 9. Edgy tisztességes két szél viseltes, sáhos abrosz. 10. Edgy veress fejtõvel szõtt, három szél kendervászon abrosz. 11. Edgy négy nyüstös, veress fejtõvel szõtt, viseltes két szél abrosz. 12. Edgy veress fejtõvel szõtt lengeteg, harmadfél szél vászonabrosz. 13. Edgy zöld selyemmel, fejéressel elegy varrott, két szél gyolcsabrosz. 14. Edgy kék fejtõvel virágokra varrott lenvászon, két szél abrosz. 15. Edgy éneklõszékre való, veress fejtõvel varrott, viseltes kendõ. 16. Edgy veress fejtõvel szõtt kendervászon kendõ, éneklõszékre való. 17. Edgy veress, nyomtatásos szakadozott kendõcske. 18. Edgy tisztességes kilin, prédikállószékre való. 19. Edgy darab, kék, két sing francia posztó, az Úr asztalán áll.

Szántóföldek: A felsõ fordulóban: 1. A Ropó nevû helyben vagyon edgy darab szántóföld, prédikátor háza után járó, metr. circiter 16, vicinusa a szõlõ felõl Deák Márton földe, Kászoni rész, alóll Szabó Mihály háza után járó föld. 2. A Kis erdõ nevû helyben edgy darabocska szántófölde az ecclesianak, négy vékás, vicinusa Tancs felõl Katona István háza után járó föld, másfelõl fellyül iffjú Mihócsa Gábor. Errõl az ecclesianak jár a dézma. 3. A Koporsó oldala nevû helyben edgy darabocska szántófölde az ecclesianak, négy vékás, vicinusa Tancs felõl Kecsedi János földe, napkelet felõl Székely rész. Ennek is dézmája az ecclesianak jár. 4. A Deák hegyén edgy darabocska szántófölde az ecclesianak, nyolc vékás, vicinusa alóll a szászfülpösi határ, fellyûl a Tancsra menõ ösvény. Az ecclesiajé a dézmája. 5. A Vokában három nyíl kenderföld, melynek ketteje a prédikátoré, harmadik a mesteré, hat véka a három darabba belémégyen, vicinusa Fülpös felõll a n. Domokos uram része, másfelõl Bodoni rész. 6. A Szilban irtovány föld, az ecclesiaé, kétvékás föld, vicinusa mind körül az erdõ. 7. A Telekben edgy kenderföld, edgy vékás, vicinusa az erdõ felõl a földek vége, a falu felõl Kászoni rész föld. Mester részire való.

Az alsó fordulóban: 1. A Határfara járóban edgy darab szántóföld, 16 vékás, prédikátor háza után járó föld, vicinusa fellyül Ungvári István földe, alóll Katona István háza után járó föld. 2. Az erdõ farkon edgy darab szántóföld, 4 vékás, mester háza után járó, vicinusa napkelet felõl Katona István háza után járó föld, napnyugatról az földek vége jár reá. 3. A Híd szerben két darabocska kenderföld, mind a kettõ a prédikátor háza után járó, két vékás, vicinusa napkelet felõl a földek vége, napnyugatról Kecsedi János földe. 4. Ugyanott, a Híd szerben edgy kenderföldecske, mester házára való, edgy vékás, vicinusa napkelet felõl Füsüs Tamás földe, napnyugatról a patak kerülése.

Kaszálóhelyek: 1. Az Elsõ Fokos nevû helyben edgy darab kaszálóhely, circiter nyolc szekér szénát termõ, prédikátor számára kaszállya az ecclesia, vicinusa fellyül és alól Súki rész. 2. A Hidegkút felett edgy darab kaszáló cserés hely, két szekér szénát termõ, a mester kaszállya maga, vicinusa felyül Domokos rész, alóll Húszár rész. 3. Azon fellyül, ugyan a Hidegkút felett edgy nyilacska, edgy szekér szénát termõ, vicinusa alóll Toldalagi rész, fellyül Somodi István háza után járó kaszáló. Ezt is a mester kaszállya. 4. Az Által nevû helyben edgy nagy darab föld circiter száz vékás, öreg Mihocsa Gábor uramnál vagyon zálogban 28 forintban, melynek dézmája az ecciesianak jár. 5. A Far alatt edgy darab törökbúzaföld, circiter 40 vékás, vicinusa napnyugatról a faragói határszél, fellyül Huszár rész. Ennek dézmája az ecclesiajé.

Erdõk: 1. A Hegyes alatt edgy darab csereerdeje az ecclesianak, vicinusa fellyül a körvélykapui határ, alól a kút. 2. A Pap ösvényénél más edgy darab szálas erdõ, vicinusa napnyugat felõl iffjú Mihócsa Gábor, napkelet felõl Faluvégi Lõrincz. 3. A Vágás út között edgy darab szálas erdõ, vicinusi: Edgyik végét az oláh cinterem tartya, alóll Toldalagi rész szántóföld, másutt mindenütt az utak tartyák. 4. A sz[ent]iványi határszélben edgy cserés és bokros hely, az parochiahoz tartozó, vicinusi edgyik felöl iffjú Mihocsa Gábor uram földe, másfelõl fellyül a Sz[ent]Iványra menõ országúttya.

Szõlõk: 1. Az Újj hegy nevû hegy egésszen az ecclesia szõleje, melynek dézmája ecclesia számára jár, akárki mívellye. Melyrõl való contractuslevél az ecclesia ládájában vagyon. 2. A Cseresznye nevû hegyen edgy darab szõlõ, mellyet a prédikátorok mívelnek, melynek napkelet felõl való vicinusa Csuka István házához való, napnyugat felõl Fodor Miklos szõleje. 3. A Régi Cseresznye nevû helyben edgy darab szõlõhegy, melynek vicinusa edgyfelõl Toldalagi Mihály uram része, belõlfelõl Ölyvedi rész, mely Csuka Tamásé. Ennek dézmája az ecclesiaé. 4. Ugyanabban a hegyben vagyon más edgy darab szõlõ melynek a hegy felõl való vicinusa Végi György uram, másfelõl a több szõlõknek a vége. Ennek dézmája az ecclesiaé. (...)

Conclusum: A Szent Visitatio a m[agyar]fül-pösi ecclesiaban megjárván s megcirkálván mind a templomot, mind a cintermet, a prédikátor és mester házait, s azok körül lévõ épületeket és kerteket, úgy vagyon a templomot igen szép állapotban találta, mellyért is az ecclesia dicséretet érdemel. De a cinterem, a tiszteletes prédikátor uram háza és akörül, mint a mester háza körül is kívántató kerteknek némely részeiben talált a Szent Visitatio sok defectusokat, mellyeknek megorvoslásában való részeinek elmulasztásáért az ecclesiat a tiszteletes Visitatio méltán 3 forintokig megbüntethetné, de mostan a Szent Visitatio bizonyos tekintetekre nézve semel pro semper a méltán az ecclesiara vethetõ 3 forint büntetést lehadgya s az ecclesianak elengedi. Úgy mindazonáltal, hogy ha más visitatioi alkalmatossággal ezen vagy illyen defectusok találtatnak, s addig az ecclesiatól meg nem építtetnek, a mostan elengedtetett 3 forint büntetés dupláztatik s edgyátallyában exequáltatik.”

A jegyzõkönyv végén egy másik határozat arra inti az egyházfiakat, hogy járjanak utána, kinek mennyi pénzt adott ki ezelõtt az eklézsia, s ha úgy ítélik meg, hogy nincs biztonságban, azonnal hajtsák be az adósságot. Másképpen, írjanak róla szerzõdést, a hitelt felvevõk állítsanak kezeseket. Továbbá az egyházfiaknak feladatul róják, hogy minden esztendõben karácsonyig begyûjtsék a lelkész és a mester bérét, valamint adjanak számot a lelkész és gyülekezet elõtt az eklézsia javairól („minden esztendõben az ecclesia a curatortól és szentedgyházfiaktól azoknak kezei között megfordult mindennemû javairól az ecclesiának számot végyen karácsonik”).

Forrásértéke miatt közöljük csaknem egész terjedelmében az 1737-es vizitációs jegyzõkönyv Magyarfülpösre vonatkozó részét, egyháztörténeti jelentõségén túl, a település birtokosainak kilétére is fényt derít, számos helynévi adalékot is megvilágít. A református gyülekezet „egyszerû és roppant vaskos ódon haranglábja” (Debreczeni L. 1929. 14.) nem szerepel az összeírásban, vagy csupán Vajna Miklós esperes nem tartotta fontosnak a (szegénység jelének is tartott) fakonstrukciót és állapotát megemlíteni. (Az 1737-es jegyzõkönyben mindössze az erdõcsinádi, görgényszentimrei, radnótfáji és vajdaszentiványi haranglábakról van tételesen szó.)

A 9,5 méter magas harangláb két haranggal a templom közelében, tõle délre áll. (A kisebbik harang felirata: „M. fülpesi ecclesia öntötte Isten dicsõségére 1710”; a nagyobbik körirata: „Magyar-fülpesi reformata maga költségén öntette 1809-ben”.) A Debreczeni László grafikáján látható díszes cinteremkaput már lebontották, szép faragású lábait és szemöldökgerendáját a harangláb szoknyája védelmében tárolják. A harangláb készítési ideje ismeretlen – a szakirodalom szûkszavú megjegyzése szerint, a régi típusú haranglábról azonban feltételezhetõ, hogy az 1710-es harangöntés idejében készülhetett. A görgényi református egyházmegye vizsgálati jegyzõkönyveiben 1749-ben említik a haranglábat az egyházközség javainak felleltározásakor: „Vagyon a szászfülpösi [!] reformata ecclesiának a falunak napnyugot felõl való résziben egy nagy dombon egy tisztességes fatemploma”. A szövegkörnyezetbõl derül ki, hogy nem a szomszédos településrõl, Kisfülpösrõl (Szászfülpösrõl) van szó, s az említett fatemplom valójában a harangláb, mert egy esztendõvel késõbb, 1750-ben már a következõket találjuk a jegyzõkönyvekben: „Vagyon itt… a falu felsõ végin egy tisztességes kõtemplom és ezen alól a falu felõl a cinteremajtón mindjárt belõl egy alkalmas magasságú fatorony és abban két jókorácska harangocska.” 1868-ból még van egy adatunk: „Harangláb zsindelyfedelû... két haranggal” (Herepei J.–Szabó T. A. 1939. 21.)

Formájából megállapíthatóan a harangláb régi típusú, széles arányú, szétterülõ szoknyával. A Mezõségnek páratlanul érdekes és kiváló emlékeként említi Balogh Ilona a Magyar fatornyok (1935) címû alapvetõ mûvében: „Ugyan jelenleg ezt már inkább csak sejthetjük, mint tudjuk, mert újabban a zsindelyezést színes palafedéssel cserélték fel, és így eredeti hatásának teljességét már elvesztette. Felépítésének tömegessége, sátorszerû körvonalai azonban most is érvényesülnek, és valami különös, marcona, elszánt, megingathatatlan benyomást keltenek. Két hatalmas sátorfedélbõl áll, az alsó tetõköpenyegbõl és a csúcsos süvegbõl, törzse teljesen hiányzik” (Balogh I. 1935. 57).

A harangláb 1948-as javításának emlékét õrzi egyik merevítõ gerenda: „A HARANGLAB JAV 1948 SZILAGYI JÓZSEF: KELEMEN JA- / LELK SZABÓ LÕRINC GONDN. NOS: IFJÚ SZILÁGYI JÓZSEF / BARABÁSI DOMOKOS: V BARABASI / ÁRPÁD CSEGEDI ÁRPÁD … BÉLA / 1948 URAM SEGÉLJ!

A kilencoszlopos, talpas, félvázas struktúrájú, nyitott szoknyás, nyitott harangházas építmény szélesen elterülõ, nagy négyzetes (580x580 cm) alapterületen helyezkedik el. A nagy oldalmérettel bíró, széles szoknya hatalmas tömegû alsó épülettömeget ad. E felett a nyitott harangház rövid, zömök, alacsony hasábforma, alig több 1 méternél. A négyoldalú gúla alakú záró tetõsüveg alsó, vízcsendesítõ része széles, négyzetes ereszvonalú. A toronycsúcson kiálló vezérfavégen egymás fölé fûzve gömbidom és legfelül térbeli kis csillag.

A harangláb faszerkezete az egyenetlen talajfelszínt kiküszöbölõ vízszintes lábazaton nyugszik. A talpgerendák rácsozata tíz, egy síkban fekvõ, keményfából négyszögûre faragott elembõl tevõdik össze. A négy külsõ keretgerenda (16x16 cm) tartja a szoknyaoszlopokat, a hat egymást derékszögben keresztezõ belsõ gerenda (22x22 cm) a fõoszlopokat. Az egész talpgerendarendszer, az egymásba lapolással, azonos síkban fekszik. Az építmény alsó részét, a talpgerendázat közeit feltöltötték, a belsõ gerendák félig fedettek, ami a gerendázat légzését lehetetleníti el.

A kilenc darab fõoszlop, háromszor hármas raszterban helyezkedik el a talpgerendák keresztezéseinél. A szoknyát oldalanként három-három, egyenletesen kiosztott helyzetû, összesen tizenkét oszlop tartja. (A sarkokon nincsenek szoknyaoszlopok.) Az oszlopokat vízszintes koszorúk és kötõgerendák kapcsolják össze. A fõoszlopokat lengõ- és oldaltengelyben is a harangház aljáig érõ ferde támaszok merevítik, a lengõtengelyben andráskereszt is. A harangláb függõleges teherhordó szerkezetei is keményfából vannak, négyzetesre bárdoltak, de a talpaknál vékonyabbak. A fõoszlopokat több szinten vízszintes kötõgerendák, hevederek kapcsolják össze, és felül a koszorúzat. Oldalmerevséget és egyben térbeli állékonyságot az oldaltámaszok és a nagyméretû andráskeresztek biztosítanak. A szerkezeti kapcsolatok jó szakmai színvonalúak, az ácskötéseket keményfa szegek rögzítik, az idõk során a meglazult csomópontokat különféle újabb fém kötõelemekkel (csavarokkal, ácskapcsokkal) erõsítették meg.

IRODALOM

A kolozsmonostori Konvent jegyzõkönyvei. Kivonatokban közzéteszi és a bevezetõ tanulmányt írta Jakó Zsigmond. A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. I–II. kötet

Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei. I. 1569–1602. Báthori Zsigmond királyi könyvei. 1582–1602. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó. Erdélyi Történelmi Adatok VII. 3. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005

Az erdélyi káptalan jegyzõkönyvei. 1222–1599. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Bogdánfi Zsolt, Gálfi Emõke. Erdélyi Történelmi Adatok VIII. 1. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2006

Balogh Ilona, dr.: Magyar fatornyok. II. kiadás. Néprajzi Füzetek 1., a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete, Budapest, 1935

Balogh Jolán: Az erdélyi reneszánsz. I. köt. 1460–1541. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1943

Debreczeni László: Erdélyi református templomok és tornyok. Kiadja az Erdélyi ref. Egyházkerület iratterjesztése, Kolozsvárt 1929

Herepei János–Szabó T. Attila (gyûjtötte): Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez. I. Fatemplomok és haranglábak. Erdélyi Tudományos Füzetek 107. szám. Az EME kiadása. Kolozsvár, 1939

Kelemen Lajos: A magyarfülpösi (Filpeº) református templom mennyezetfestményei. Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Történeti-Mûvészeti és Néprajzi Tárából. 1944

Kelemen Lajos: A Mezõség szélérõl. Erdély, IX. évf. 8–9 szám. 1899

Kelemen Lajos: Asztalos János. Mûvészet, Hatodik évfolyam, 1907, Negyedik szám

Kelemen Lajos: Három erdélyi mennyezetfestésrõl. Erdélyi Múzeum, XV. kötet, X. füzet. 1898

Kelemen Lajos: Két férfiruházatkép a VII. századból. Erdélyi Múzeum, XVI. kötet, IV. füzet, 1899

Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. Második bõvített kiadás. A gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség kiadása, 2000

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Ötödik kötet. Kiadja Ráth Mór, Pest 1859

Szabó Miklós–Szögi László: Erdélyi peregrinusok. Erdélyi diákok európai egyetemeken. 1701–1849. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.

Zilinczki Pál: Magyar-Fülpes. In Névkönyv az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület számára. 1891. Szerkesztette Vajda Ferenc püspöki titkár. Harmincnegyedik évfolyam. Kolozsvárt, Közmûvelõdés Részvénytársaság (ev. ref. kollégium) nyomdája, 1891. A görgényi egyházmegye története [I. rész], XLII–XLVI.

Tallózás Magyarfülpös múltjában (1.) 2011 május - Szatmári László Feltöltötte: Zsigmond Pál

A Mezõséget átszelõ Szászrégen–Apahida országúton, Szászrégentõl 9 km-re délnyugatra, Beresztelke és Faragó között, az Egres-patak bal partján fekszik Magyarfülpös (Filpiºu Mare / Ungarisch--Phelpsdorf). A középkorban hol Torda, hol Kolozs vármegyéhez, sõt egy alkalommal (1453-ban) Doboka vármegyéhez számítják. A trianoni békeszerzõdésig Torda, majd Maros-Torda vármegyéhez tartozott, ma Maros megye része, közigazgatásilag Beresztelke községhez beosztott település.

II. András király a Felsõ-Maros mentét a 12. század végén vagy a 13. század elején a Kacsics nembeli Simon bánnak adományozta. A vidék történetében 1228-ban nyílott új fejezet (ez az elsõ okleveles említés), amikor a II. András a Gertrúd királyné megöletésében vétkes Kacsics nembeli Simon bántól elveszi a gyekei és széplaki uradalmat, s a Tomaj nembeli Dénes fia (II.) Dénes tárnokmesternek, a késõbbi Losonczi, illetve a Bánffy és a Dezsõfi család közös õsének adományozza. Ekkor kerül a Felsõ-Maros-völgye és a Luc-mente a vécsi vártól délre és nyugatra, egészen a Kelemen-havasok gerincéig a Bánffy-nemzetség birtokába. Ugyancsak (II.) Dénes, a késõbbi nádor, ehhez még megszerzi Szászrégent és közvetlen környékét, amelyet a Bánffyaknak az egész középkoron és újkoron át sikerült megtartaniuk. 1228-tól a 14. század elejéig a Régen környéki településre vonatkozóan mindössze egyetlen közvetlen adatunk van. Ez III. András király Erdélyben tett utazásával (1291) függ össze, aki ez alkalomból hû párthívét, Dénes nádor fiát, (III.) Dénes ispánt, a régeni uradalom birtokosát meglátogatta Philpuson (Fülpös), és õt az osztrákok ellen tanúsított vitéz-ségéért Lápos birtok adományozásával jutalmazta (Palkó A. 1999. 363).

A település neve a Fülpös személynévbõl keletkezett, a latin Philippus Fülöp (Jézus egyik legelsõ követõje) átvétele; a magyar- elõtag a lakosság nemzetiségére utal. Már a 14. század elején két Fülpös volt, Nagy- és Kisfülpös (Nogfilpus Kysebfilpus); Ká-roly Róbert királyunk 1319. május 13-án mindkét falut – 21 más településsel együtt – kitartó hívének, Mihály fia Simonnak, krassói és mezõsomlyói ispánnak adományozta (Anjoukori 1878. I. 515–517. 465. okl.), valójában visszaadatni rendelte. „Nem sokkal ezelõtt bilincsbe vert fiait s a birtokait is Trencsényi Csák Máté bosszújának hagyta és pusztításainak tette ki – írja a tudós Kelemen Lajos Magyarfülpös múltját felemlítve a nagy pályaívet befutott Simon ispánról. Nagy szolgálatokat tett, s ezek jutalmául kérte azokat a birtokokat, melyek õt – amint állította – örökösödés jogán is illették, s Károly Róbert megadta neki azokat” (Kelemen L. 1899. 59).

Alig két hónappal késõbb, 1319. július 28-án a király érdekében Kassánál vitézül harcolt Farkas fia Tamás, a Kacsics nembeli Szécsényi Tamás – még mint aradi, bácsi és szerémi ispán – nyerte adományul Ipoch (Ipocs) fia András erdélyi birtokait, összesen 23 falut, Beszterce és Szászrégen környékén, köztük Magyar- és Kisfülpöst is, ugyanazokat a falvakat, amelyek korábban unokatestvérének, Mihály fia Simonnak voltak adományozva, mint akinek azokhoz örökösödés jogán volt igénye. Mindkét adománylevél csaknem azonos kifejezésekkel, ugyanazon személy (János fehérvári prépost és küküllõi esperes mint alkancellár) keze által kelt, s úgy tûnik utóbb is mindkét adománylevél érvénybe tartásáról is gondoskodni kívántak, mert a megadományozottak kérésére az elsõt 1320. március 26-án a gyulafehérvári káptalan, az akkor már erdélyi vajda és szolnoki ispán Tamásnak szólót pedig 1323. június 19-én maga a király írta alá (Kis B. 1911. 3. 95). Hogy a két ellentétes adománylevélbõl kifolyólag a két unokatestvér közt vita vagy per támadt volna, annak nyomai nem maradtak fenn, inkább egymást segítették, fontos tisztségeket betöltve sorsuk összefonódott.

Simon – Kacsics nembeli Mihály fia – rokonsága sok más tagjához hasonlóan a nagy királyválság idejénCsák Mátét támogatta, s 1308. november 8-án egyik jótálló volt, hogy Csák Máté a kékesi szerzõdést és meghódolást meg fogja tartani. 1310-ben elfoglalta Nyitra várát ura részére s egyúttal rettenetes károkat okozott a nyitrai egyháznak, úgyhogy a nyitrai püspök kiközösítette, Csák Máté ellenben nyitrai fõispánná és várnaggyá tette. 1317-ben elpártolt Csák Mátétól, s Károly Róbert oldalára állt át. Az irányváltás gyümölcsözõnek bizonyult, jutalma egyebek mellett a krassói és mezõsomlyói ispánság elnyerése volt. 1319-ben már fontos tisztségeket tölt be Károly Róbert szolgálatában, egy 1319. április 13-i keltezésû oklevélben Krassó vármegye ispánjaként (Nos magister Symun Comes de Kraso) bizonyítja, hogy Olasz Pál „Bach Kenéz”-nek és fiának Egres nevû falujából a lakókat más helyre telepítette le (Anjoukori 1878. I. 512–513. 462. okl.); az említett 1319. május 13-i adománylevélben somlyói és krassói ispánnak (magister Symon filius Mychaelis Comes de Sumlou et de Karasou) címzik (Anjoukori 1878. I. 516. 465. okl.). Az erdélyi káptalan 1320. március 26-i átiratában Simont már medgyesi ispánként említik (Simon filius Michaelis Comes de Medyes), 1321. november 1-én pedig székely ispánként (fide nostra et fide magistri Simoniis, filii Michaelis comitis Siculorum) szerepel a csicsói egyezséggel kapcsolatos oklevélben. (Erdély teljes pacifikálása, a Kán-fiak erejének a megtörése 1321-ben következett be. Károly Róbert júliusban új vajdát nevezett ki, a tisztséget több mint húsz éven át betöltõ, Kacsics nembeli Szécsényi Tamást, aki novemberre már meg is oldotta a feladatot: megszerezve Kán László fiainak utolsó várát, Csicsót. A hadjáratban a vajda mellett részt vett unokatestvére, Kacsics nembeli Mihály fia Simon székely ispán is, aki november 1-jén Tamással együtt kezességet vállalt a Csicsót átadó Emich fia Miklós várnaggyal kötött egyezséget illetõen.)

Kacsics nembeli Simon székely ispánná történõ kinevezését minden valószínûség szerint összefüggésbe hozhatjuk Szécsényi Tamás vajdává emelkedésével. Az unokafivérek már korábban is láttak el közösen diplomáciai feladatot: az 1317 végén megözvegyült király õket küldte el Luxemburg János prágai udvarába, hogy a cseh uralkodó húgai közül új feleséget válasszanak számára. Amikor 1321-ben sor került új erdélyi vajda kinevezésére, Károly Róbert szükségesnek tarthatta bizonyára Szécsényi Tamásnak a kérésére, hogy a tartomány második legjelentõsebb tisztsége az új méltóságviselõvel szorosan együttmûködõ, vele jó kapcsolatban levõ ember kezébe kerüljön.

Kacsics Simon választásának helyességét az elért eredmények kezdetben igazolták. A keleti országrész helyzetét sikerült normalizálni, így Tamás vajda 1322 áprilisában András erdélyi püspök, és az unokatestvérének (fratris nostri) nevezett Simon székely ispán társaságában közgyûlést tarthatott Keresztesen a tartomány nemesei, valamint a székelyek és a szászok részvételével. Ugyanebben az esztendõben, egy májusban kiadott és júliusban megerõsített oklevelében a király hû szolgálatai elismeréseképpen Simon székely, besztercei és mezõsomlyói ispánnak (pro fidelibus servitiis quondam nobilis et magnifici viri magistri Symonis filii Michaelis comitis Siculorum ac de Bezthercze et de Mezewsomlyo) adományozta az örökös nélkül elhunyt Kökényes-Radnót nembeli Radnótnak (a kedvezményezett sógorának) a birtokait.

A gyér adatok szerint Kacsics Simon 1327–1328-ig viselhette méltóságát. Hivatali mûködésére egy 1327. június 4-én kelt oklevél szolgáltatja az utolsó biztos adatot. A Köcski Sándor országbíró vezette bíróság tagjaként hivatalához szorosan kapcsolódó, székely vonatkozású ügyben szerepelt Simon. A király külön parancsára Visegrádon összeült bárók és egyháznagyok az esztergomi káptalan és az Aranyos menti kézdi székelyek között Felvinc ügyében évek óta zajló per végére tettek pontot, a káptalannak ítélve a vitatott birtokot (Székely Okl. VIII. 12).

Ezt követõen Kacsics Simon élete újabb fordulatot vett. Hogy mi történt, arra csak késõbbi utalásokból lehet következtetni. Károly király 1338. február 9-i oklevelébõl értesülünk arról, hogy a Belsõ-Szolnok megyében levõ Róna birtok korábban királyi adomány révén Mihály fia Simon akkori székely ispán tulajdonába került, súlyos gaztettei miatt azonban bírói úton átszállt Tamás vajda kezére („possessionem Rona nominatam in comitatu de Zonuk interiori iuxta fluvium Zamus... ad Simonem filium Michaelis tunc comitem siculorum et de Biztricia regia nostra donacione mediante translatam, que pretextu gravium delictorum eiusdem comitis Simonis ad manus memorate Thome voyvode tamquam iuducis ordinarii ... devoluta fore dinosscitur”. Anjoukori 1883. III. 470. 314. okl.), s ez utóbbi Pogány Istvánnak, a Hont-Pázmány nemzetségbeli Ferenc fiának adományozta. (Az erdélyi káptalan 1338. július 4-i jelentése I. Károly királyhoz arról, hogy Pogány Istvánt, a neki Tamás erdélyi vajda és fiai által adományozott Belsõ-Szolnok vármegyei Róna faluba beiktatta. Anjoukori 1883. III. 470–472. 314. okl. Lásd még Károly Róbert 1339. szeptember 21-én keltezett, az adományt megerõsítõ levelét: „quandam possessionem eorum Rona vocatam in comitatu de Zonuk interiori iuxta fluvium Zamus maiori existentem, per ipsum Thomam woyvodam a Simone filio Michaelis ordine iudiciario optentam”. Anjoukori 1883. III. 613. 402. okl.). Nem tudjuk pontosan, hogy a súlyos gaztettek (gravium delictorum) kifejezés pontosan mire vonatkozik, csak sejthetõ, hogy a király elleni megmozdulásról volt szó, ami birtokelkobzással járt. Az eseményre 1327. június 4-ét követõen kerülhetett sor, korábban nincs nyoma annak, hogy Simon összeütközésbe került volna Károly Róberttel. Több mint egy évvel késõbb azonban már nem õ, hanem Hermány nembeli Lack viseli a székely ispáni méltóságot. Feltehetõleg e két dátum között került sor arra az eseményre, amely Kacsics Simon kegyvesztéséhez és a hivataltól való megfosztásához vezetett.

Magyarfülpös Szécsényi Tamás utódainak kezén marad, az unokái is közösen bírták erdélyi birtokaikat, amíg 1404. április 11-én Tamási Henrik fia János és Szántai Lack fia Jakab, a két erdélyi vajda az akkor Sárpatakhoz tartozó Magyarfülpöst (possesio Magyarfilpes in parte Sarpathak sita) hû szolgálatainak jutalmául szentkirályi Bolgár Miklósnak adják. A település aztán valamilyen úton-módon visszakerül a Szécsényiek tulajdonába, ismét az 1354-ben elhalálozott Tamás vajda egyik unokája, Simon, majd lánya, Krisztina, Losonczi Zsigmondné birtokában van.

1443-ban I. Ulászló király Teke és Nagysajó helységeket, némely más Kolozs vármegyei (Magyar- és Szászfülpös), valamint néhány Torda és Fehér vármegyei helységgel együtt, Hunyadi János erdélyi vajdának adományozta, mégpedig mint olyan birtokokat, melyek a néhai Losonczi Bánffy Zsigmond és neje (Szécsényi Simon bán leánya) fiának, Lászlónak magtalan halála következtében szállottak a koronára. E birtokok Torda vármegyébõl Sárpatak, Unoka, Körtekapu, Kolozs megyébõl Magyar- és Szászfülpösön kívül (melyeket máskor Torda vármegyéhez számítanak), Erked, Akna, Teke, Péntek, Paszmos, Ludvég, továbbá Nagysajó, Várhely, Simontelke, Oláhbudak, Harasztos, Újfalu és Solymos, valamint Fehér megyében Landor, Heyad és Acyntus birtokokat és „Losoncz-i Zsigmond feleségének, Zechen-i bán fia: Simon leányának Erdély bármely megyéjében fekvõ birtokait, amelyek Losoncz-i Lászlónak, Zsigmond fiának magtalan halála folytán a koronára szálltak” (DL 13718).

I. Ulászló az 1443. április 17-én Budán kiállított adománylevelében felsorolja Hunyadi János érdemeit és bizonyítja, hogy „azon férfiak közt, akiknek az elõrelátása, becsületessége, okossága, katonai erénye és munkássága révén ez az ország eddig fennmaradt, precipuns patrie zelator tutorque apparuit: Hunyadi János erdélyi vajda és temesi ispán, aki abban az idõben, midõn az ország elvesztésére mindenünnen több és több cselvetést szõttek, vállalta a sanyargatott haza megmaradt részeinek a védelmét és megütközött mind a belsõ, mind a külsõ ellenségekkel és a legtöbbször gyõzelmesen került ki a harcból”. Az oklevél felemlíti Garai László bán és lázadó társai felett aratott gyõzelmét, miáltal királya uralmának hathatósabb erõt biztosított, majd a törökök felett aratott gyõzelmeivel „lemosta a haza régi szégyenfoltját”. A király „mindezek némi elismeréséül” adományozza Hunyadi Jánosnak a fennebb említett településeket.

E birtokok beiktatásának többen ellentmondtak, Losonczi Dénes fiai János és Albert, akik e birtokokhoz már 1438-ban is jogot tartottak és Losonczi Zsigmond özvegye, Krisztina is, akivel Hunyadi János, úgy látszik, 1446-ban egyezett ki, melynek következtében a kolozsmonostori konvent a Sajó, Sárpatak, Unoka és mindkét Fülpös jószágok jövedelmét megbecsültette.

Palóci László országbíró 1447. június 7-én kiállított irata szerint, elõtte megjelent Péter váci püspök és Farnosi Veres Dénes, s ez alkalommal Péter püspök magára vállalva édes testvére (frater uterinus) Kecheth-i Gergely fiának: Jánosnak, továbbá unokatestvére Kecheth-i András fiának: Lászlónak a terhét, és bejelentette, hogy jóllehet õ a Kolozs megyében fekvõ Elwes és az erdélyi Fehér megyében fekvõ Hary nevû birtokokat egykor a néhai Erzsébet királynétól kapta adományul, viszont „Magyarfylpes és Zaazfylpes” birtokokat azon csere alapján tartja a kezében, amelyet Hunyadi János kormányzóval csinált Búzásbocsárd birtokért, mégis „tisztán csak szeretetbõl a fentnevezett birtokok felét a nevezett Farnosi Dénesnek és Dénes fiainak: Benedeknek és Jánosnak és ezek örököseinek adta át, amivel szemben a nevezett Dénes magára vállalva fiainak: Benedeknek és Jánosnak a terhét, vállalta, hogy a fenti birtokok ügyében Erdély határain belül esetleg adódó peres ügyeket a saját költségén és fáradozásával fogja viselni” (DL 26397). Mindkét fél kötelezte magát az országbíró elõtt, hogy ha valamelyik a másikat ki akarná zárni az említett birtokok tulajdonából, vagy a másiknak a részét a királytól a maga számára igyekeznék megszerezni, az ilyen fél az összes fent elsorolt birtokok elvesztésével bûnhõdik, a bíróval szemben pedig 2000 forintban marad el. A kolozsmonostori konvent elõtt 1459. január 22-én Kecseti László tiltakozik is amiatt, hogy Farnasi néhai Veres Dénes fia, Benedek az õ tudta nélkül, maga és János nevû testvére javára a királytól új adományt szerzett Magyarfülpös és Szászfülpös egészbirtokra és be is vezettette magát, noha ezeket neki, Kecseti Lászlónak kellett volna iktatnia a Péter váci püspök és néhai Farnasi Dénes közötti megegyezés alapján (A kolozsmonostori I. 535. 1336. okl.).

V. László király 1453. április 3-án iktatni parancsolja Hunyadi Jánost Kolozs-, Torda- és Doboka vármegyei birtokaiba, melyeket a volt kormányzó Losonczi Alberttõl a Zaránd vármegyei Mesztért és uradalmáért kapott volt cserébe (DL 30826). E birtokok élén most is Sajó és Teke áll. Maguk a helységek így következnek, jelesül Kolozs vármegyébõl Sajó, Paszmos, Simonteleke, Alsósajó, Oláhbudak, Sebes, Ardán és Olmos helységek fele, Rádla, Serling és Feris helységek egészen; Doboka vármegyébõl Teke, Péntek, Ludvég, Erked, Solymos, Akna és Pinár helységek fele, valamint Unoka, Magyarfülpös és Szászfülpös egészen. Tehát Sajóval együtt éppen azokat a Sajó- és Budak-menti helységeket számítják Kolozs vármegyéhez, melyek inkább Doboka megyéhez lennének számíthatók; viszont azokat a Kolozs vármegye testében levõ helységeket, melyek Teke körül terülnek el, s ezekkel együtt a kétségtelenül inkább Torda vármegye testéhez tartozó Pinár, Unoka, Magyarfülpös és Szászfülpös helységeket Doboka vármegyéhez. Ekként Kolozs vármegye keleti felében megvékonyodva, kampó formában egész Beszterce vidékéig felnyúlna; viszont Doboka vármegye Teke vidékén ék alakúlag mélyen benyúlna az elvékonyodott Kolozs vármegye, sõt ezen túl Fülpösnél és Unokánál Torda vármegye testébe is. Valószínû azért, hogy a királyi kancellária a megyék nevét tudva vagy akaratlanul összecserélte (Csánki D. 1913. V. 33–34).

Hunyadi János halála után (1456) Magyarfül-pös a Farnasi Veresek birtokába kerül. Tarkõi Rikalf György és gyerõmonostori Kemény István erdélyi alvajdák 1457. június 21-én Tordán kelt, az erdélyi káptalanhoz címzett mandátumukban beszámolnak arról, hogy Erdély elöljáróival, a nemesekkel, a székelyek és szászok fõembereivel, Tordán, 1557. június 19-én szervezett tanácskozáson megjelent elõttük Farnasi Veres Dénesnek fia, Benedek, és panaszolva mondotta, hogy elõdjei és maga is békés birtokában volt a Kolozs megyeiZaazphilphes és a Torda megyei Magyarphilpes meg Unoka és a Fehér megyei Bwzasbochard birtokoknak, ennek ellenére a néhai Hunyadi János azokat jogtalanul a maga számára foglalta el tõlük, és jóllehet késõbb V. László király a két Fülpös birtokot, Unokát és Búzácsbocsárdot új királyi adomány címén adta a nevezett Veres Benedeknek és noha õ ezen adományozó levél alapján be is vezettette magát azok tulajdonába, „ennek a statutionak Tholdalag-i András fia Balázs a saját és a hozzácsatlakozottak nevében ellen mondott”. Errõl az összegyûlt nemeseknek tudomásuk volt és mikor ezt hivatalosan is kijelentették, az elõbbiek az ellenmondást visszavonták, mire az alvajdák utasították a káptalant, hogy a megtörtént statutióról adjon a Farnasi Veres Benedeknek hiteles oklevelet (DL 30197).

Egy 1457. június 7-én Szöregen, majd 1457. november 21-én Segesváron keltezett okirat szerint Horogszegi Szilágyi Mihály, macsói bán, nándorfehérvári kapitány igazolja, hogy jóllehet a néhai illustris princeps, Hunyadi János, Beszterce örökös comese bizonyos birtokokat: „Magyarphilpes, Zaazphilpes és Unoka”, amelyek Torda megyében egymás mellett feküdtek, Farnasi Veres Dénesnek és fiának Benedeknek a kezeibõl jogtalanul a maga számára foglalta el és élete végéig azokat a kezében tartotta és õ maga (Szilágyi Mihály is) unacum magnifico Mathia, filio eiusdem domini Johannis comitis is birtokolta azokat, de azután õ a saját és Mátyás nevében, akinek a terhét magára vállalta, szem elõtt tartva az említett Dénes fia Benedeknek vele szemben tanúsított hûséges szolgálatait, az említett Magyarfülpös, Szászfülpös és Unoka nevû birtokokat azok minden tartozékával együtt visszaadta nevezett Benedeknek és azokat mint új adományt adta neki és általa János és István nevû testvéreinek, semmi jogot sem tartván fenn azokból saját magának vagy Mátyásnak, hanem minden jogot átruházva a nevezett Veres Benedekre és két testvérére (DL 30837, DL 30298).

Mátyás király, bár korábban Beszterce várához kívánta csatolni e három falut, meggondolván magát, 1459-ben megerõsíti Farnasi Veres Benedek tulajdonjogát (DL 30202); július 13-án Budán írt levelében utasítja besztercei várnagyait („egregio Michaeli Zekel de Zenthywan et Stephano de Hederfa, castellanis castri nostri Bistriciensis”), hogy jóllehet az elmúlt napokban azt a parancsot adta nekik, hogy a Torda megyében fekvõ „Magyarphilpes, Zaazphilpes és Unoka” nevû birtokokat foglalják el a manibus Benedicti Weres de Farnos az õ Beszterce nevû várához, de azután meggondolván azokat a hûséges szolgálatokat, amelyeket a nevezett Benedek elõször az õ apjával, majd a királyi méltóság elnyerése után vele szemben tanúsított, ugyanazokat a birtokokat: Magyarfülpöst, Szászfülpöst és Unokát, amint elõbb nekik adományozta, így most újonnan is nekik adta, azért meghagyja cimzetteknek, hogy ha azokat parancsának megfelelõen már visszafoglalták Beszterce várához, úgy kötelesek azokat Benedeknek visszajuttatni; ha pedig még nem foglalták vissza, úgy hagyják meg azokat annak a tulajdonában és védjék meg õt azokban mindenkivel szemben. A parancs késve érkezhetett, mert 1462. december 12-én a Zaránd megyei Meggyesrõl utasítja ismét besztercei várnagyait, hogy a három falut szolgáltassák vissza Farnasi Veres Benedeknek, mert az adományozó oklevélbõl és a Benedek által bemutatott más oklevelekbõl arról gyõzõdött meg, hogy Benedeket ezekben teljes jog illeti meg, másrészt újra felemlíti az adományozott mind a törökkel, mind az ország más ellenségeivel szemben tanúsított hûséges szolgálatait (DL 30205). Ezt megelõzõen, 1461. március 19-én, a kolozsmonostori konvent elõtt Somai Antal, urai – néhai Farnasi Veres Dénes fia: Benedek, János és István – nevében tiltja Mátyás királyt és anyjátZaazfylpes, Magyarfylpes és Wnwka (Thorda m.) birtok eladományozásától (A kolozsmonostori I. 584. 1519. okl.). A király parancsa immár haladéktalanul teljesítve lett, Szentiváni Székely Mihály és Héderfáji István besztercei kapitányok 1462. december 16-án szigorúan meghagyják mindkét Fülpös, továbbá Unoka birtok bíráinak és összes lakóinak, hogy senki másnak nem tartoznak engedelmességgel, mint Farnasi Veres Benedeknek, és utasítják õket, hogy hûen teljesítsék mindazt, amire a király a nevezett Veres Benedeknek felhatalmazást adott (DL 36611).

Mátyás 1467 elején az ország rendjeivel nagyszabású adóreformot fogadtatott el, melynek értelmében a kamara haszna (lucrum camerae) helyett immár királyi kincstáradó (tributum fisci regalis) néven igényelte az uralkodót az ország összes jobbágyportája után megilletõ rendes évi adót, ráadásul, a korábbi gyakorlattal ellentétben, azt nem telkenként, hanem a több családnak is otthont nyújtó portákon, háztartásonként követelte meg. Az újítás Erdély nemességét különösképpen érzékenyen érintette, mivel birtokaik, Nagy Lajos kegyébõl, 1366 óta egységesen mentesültek a kamara haszna fizetése alól. Az évszázados privilégium most egy csapásra értékét vesztette, ráadásul Mátyás a jobbágyok mellett a fizetés alól mindaddig szintén mentes székelyeket is atributum megfizetésére kötelezte. Az új adóval és a szintén ekkor átalakított külkereskedelmi vámmal szemben rögvest széles körû ellenállás bontakozott ki, a felháborodás Erdélyben pedig nyílt szervezkedésig vezetett. Mátyás, hírét véve ez összeesküvésnek, elegendõ számú hadsereg kíséretében Erdélyben termett, és a készülõ támadást minden komolyabb ellenállás nélkül leverte. A király nem kímélte a lázadókat: az évszázadok óta begyökerezett nagy családok – a Farnasi Veres, Suki, Módi, Kecseti, Drági, Bogáti, Losonci Dezsõfi, Somkeréki Erdélyi, Dobokai, Illyei, Folti – lázadó tagjai egyik napról a másikra földönfutókká lettek. A király birtokaikat rokonainak és kipróbált híveinek, elsõsorban az új vajdának, Dengelegi Pongrác Jánosnak és Csupor Miklósnak, továbbá Nádasdi Ungor Jánosnak adományozta.

1467. november 1-jén és 2-án Segesváron Mátyás király a lázadókhoz való csatlakozásukkal hûtlenségbe esett Veres Benedeket és Jánost, valamint sógorukat, Kecseti Lászlót elsõk között fosztotta meg birtokaitól. A felháborodott uralkodó elsõ haragjában különösebb mérlegelés nélkül, láthatóan csupán indulattól vezettetve, tüstént elkezdte szétosztogatni a Farnasi Veresek évtizedes munkával összehozott birtokait. Mintha csak a minél apróbb részekre való szétszaggatás lett volna a legfõbb célja. A két Veres testvér birtokaiból Belényszállási Sándor Pál, a horvátországi Pocsitelj királyi várának várnagya kapott adományul, a család kalotaszegi törzsbirtokaiból Nagylaki Jaxit István és Demeter részesült, továbbá Nagyfalusi Márton Mihály, a Bánffyak sólyomkõi és sebesvári várnagya, a Mezõség Torda vármegyei részén kialakított uradalom nagy részét pedig a király bizonyos Pykre András nevû hívének adományozta. A Veresek birtokainak szétosztogatását a király 1468. március 9-én, majd augusztus 16-án folytatta, a még megcsonkításai után is jelentõs kiterjedésû mezõségi uradalmat Monoszlói Csupor Miklós, az új erdélyi vajda hûségének biztosítására fordította. Ekkor Torda és Kolozs vármegye mezõségi részében, Magyar- és Szászfülpösön kívül, Szentandráson, Unokán, Tancson, Gerebenesen, Dátoson, Ölyvösön, Tuzsonban, Pusztaszilváson, Méhesen, Tombon, Faragón, Detrehemen, Sóspatakon, Szentmiklóson, Kókon, Tordalakán, Géresen, Mindszenten, Bõn és Kötkén lévõ rész- és egészbirtok került a vajda kezébe (Dl 30213). „Mivel õ megfontolás tárgyává tévén Monozlo-i Chwpor Miklós erdélyi vajdának a szent koronával és vele szemben tanúsított hûséges szolgálatait – szól Mátyás király adománylevele –, possessiones Magyarfilpes, Wnoka et Zazfilpes, Zenthandrás et Thanch vocatas – in Thordensi ac portiones possessionarias in possessionibus Nema, Gerebenes et Dathos, in eodem Thordensi, item similiter possessiones Ewlwed, Thwson et Pwzthasilwas appellatas, necnon alias portiones possessionarias in possessionibus Mehes, Thewk et Farago nuncupatis in de Kolos comitatibus habitas, amelyek azelõtt Farnos-i Weres Benedeké és Jánosé, meg Kecheth-i Lászlóé voltak, de a hûtlenség bûne folytán, amelyet azáltal követtek el, hogy semmibe sem véve a hitet és a hûséget, amelyekkel irányunkban és a szent koronával szemben tartoztak, a minap erdélyi részünk többi nemeseivel ellenünk összeesküdve és föllázadva egész nyíltan Szentgyörgy-i és Bozyn-i Groff János comeshez csatlakoztak, aki akkor erdélyi vajda volt és mint hûtlenek ellenünk tevékenykedtek, amiért javaik az ország bevett és jóváhagyott jogszokása szerint a szent koronára szálltak és a király adományozási jogkörébe estek, azért azokat minden tartozékukkal egyetemben a nevezett Chwpor Miklós vajdának és örököseinek adta” (DL 30884).

Monoszlói Csupor Miklós rövidesen (1472) gyermektelenül halálozott el; a Farnasi Veresek befolyását biztosító birtokállomány szétaprózása tovább folytatódott. Mátyás király 1474 májusában Gérest, Tóhátot, Örkét és Tordalakát kamarásának, Kövendi Székely Jakabnak, 1475 januárjában pedig Magyar- és Szászfülpöst, Tancsot, Ölyvöst és Szentandrást étekfogómesterének, Harinai Farkas Miklósnak, illetve Unokát, Magyar- és Oláhsármást Pisky Györgynek és Miklósnak adományozta (Jakó Zs. 1999. 192).

Harinai Farkas Miklós étekfogó halála után fiai, Tamás és Miklós valamint Héderfáji István fia, Mihály 1485-ben, gyermektelen haláluk esetére kölcsönösen örököseiknek nyilvánítják egymást, a kolozsmonostori konvent 1485. szeptember 2-án kelt protokolluma felsorolja a két család birtokait, a Harinai Farkasoknak Magyarfülpösön már csak birtokrészeik vannak (A kolozsmonostori II. 23. 2537. okl.).

Irodalom

ANJOUKORI 1878

Codex diplomaticus hungaricus andegavensis. Anjoukori okmánytár. I. kötet (1301–1321). A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága megbízásából szerkesztette Nagy Imre. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-hivatala, Budapest 1878

ANJOUKORI 1883

Codex diplomaticus hungaricus andegavensis. Anjoukori okmánytár. III. kötet (1333–1339). A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága megbízásából szerkesztette Nagy Imre. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-hivatala, Budapest 1883

CSÁNKI D. 1913

Csánki Dezsõ: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. kötet, Budapest, 1913

Diplomatikai Levéltár, Erdélyi országos kormányhatósági levéltárakból. Magyar Országos Levéltár, Budapest

AZ ERDÉLYI FEJEDELMEK

AZ ERDÉLYI KÁPTALAN

JAKÓ ZS. 1999

Jakó Zsigmond: A Farnasi Veres család (Az 1467. évi erdélyi lázadás kutatásához). In Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1999

KELEMEN L. 1899

Kelemen Lajos: A Mezõség szélérõl. Erdély, IX. évf. 8–9 szám. 1899, 50–59. p.

KIS B. 1911

Kis Bálint: Erdély régi családai. A Zéchéniek, Gerébek s még némely velök egy törzsû család. Turul, 1911. 3. szám, 95.

A KOLOZSMONOSTORI

A kolozsmonostori konvent jegyzõkönyvei. Kivonatokban közzéteszi és a bevezetõ tanulmányt írta Jakó Zsigmond. A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. I–II. kötet

NAGY I. 1859

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Ötödik kötet. Kiadja Ráth Mór, Pest 1859, 53–56.

PALKÓ A. 1999

Palkó Attila: Adatok a Felsõ-Maros mente etnikai változásaihoz. In Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1999